BERENHIDAI HUSZÁR PÉTER

/Takáts Sándor: Bajvívó magyarok/

Nem mesebeli hősről szólunk. Berenhidai Huszár Péter, a XVI. század e nagy huszárja igazában élt és vitézkedett. Őkigyelme olyan tanácsbéli vitéz volt, amilyet az Isten csak jókedvében ad a népének. Nemcsak a neve, de a szíve, lelke, s minden gondolata huszári volt. Örök példája és dicsősége ő a magyar könnyűlovasságnak, s egyike azoknak, akik a lovasság hírét messze földön elterjesztették. Híres végbeli vitézek, jeles huszárok, akiknek nevét és dolgait a történet nem ismeri, a XVI. század megsárgult írásai közt bőven akadnak. De olyat, mint Huszár Péter volt, keveset vehetett Klió az ő tollára. Bár a nevét történeti munkáinkban nemigen emlegetik, egykoron három nemzet magasztalta őt. A magyar, a török s a német futvást vitte a hírét mindenfelé. Hogy ez a név, amelytől egykoron a legvitézebb ellenség is reszketett, s melyhez mocsok vagy vereség sohasem tapadt, ma teljesen feledésben vagyon, csak a mi nemtörődömségünket hirdeti.

Ha egykoron a végbeli vitézek levelei és dolgai napvilágra kerülnek, a könyv, amely róluk szól, a magyarok szent könyve lesz. Szomorú, de lélekemelő könyv lesz ez! Az olvasó meg­találja benne a legmagyarabb és így a legszebb század minden lelkesedését, minden érzését, hősi küzdelmeit és gigászi szenvedéseit, örömét és bánatát, emberségét és bűnét. E könyvben majdan a nagy végbeli vitézek két fajtájáról olvashatunk. Voltak olyanok, akiken egész életükön át a bánatos komolyság és az elfojtott keserűség uralkodott. Minden levelükön, minden írásukon fájdalmas hang vonul végig. Fájt nekik a haza sorsa, kétségben voltak a jövendő felől, s így örökké búban törték magukat. Voltak azonban olyan vitézek is, akik azt tartották, hogy ami meglett, arról immár senki sem tehet. A hazájukért ezek is készek voltak meghalni bármikor, de a bánat mégsem ejtette meg őket, a jövő sem aggasztotta, mert ha a dolog úgy fordult, még a jövővel is pörbeszállottak. Ezek az életet olyannak nézték, amilyen volt. Szépnek, dicsőnek tartották a végbeli életet; s még a török és magyar közt volt farkas­békes­ségnek is örültek; mert legalább kedvükre harcolhattak. Játszva viselték a szenvedése­ket; vidámak voltak otthon az asztaluknál, vidámak a csatában. Még a biztos halál elé is kacagva indultak.

Ez utóbbi fajtájú vitézek közé tartozott Berenhidai Huszár Péter is. Ifjúkorában valóságos eleven ördög volt, aki örökké az ellenség rászedésén és megcsúfolásán törte a fejét. A legravaszabb módon kieszelt lest rendesen Huszár Péter hányta a töröknek, s az öröm miatt nem tudott hová lenni, ha az ellenséget jól megtréfálhatta. A harc volt a kenyere, a harc volt a gyönyörűsége. S bármint tiltották is ezt Bécsből, ő a füle mögé bocsátotta a tiltó parancsokat, s kedvére portyázgatott. Ezért meg kellett volna őt büntetni, de mivel vállalkozása mindig sikerrel járt, csak megdorgálták őt.

Jó Huszár Péter gyermekkorában kezdte a végbeli életet, s szablyájával szerzett magának jó nevet, szép tisztességet s vagyont. Már mint huszár-főlegény ismertté tette a nevét, s a dunántúli török végházakban jobban ismerték őt, mint a bécsi haditanács körében. Azok közé az edzett vitézek közé tartozott, akik a tél szívében sem kívántak sátort, akiknek hídra sohasem volt szükségük, hogy a vízen átkeljenek, akik az éhséget és a szomjúságot csak akkor ismerték, ha az asztaluknál ültek. Józan korában és borittában egyformán megülte a legvadabb paripát is, s hogy gyorsabban száguldhasson, szükség idején a régi végbeli szokás szerint, még a zablát sem használta. De azért mindig megtalálta, akit keresett. Már mint huszár-főlegényt, és később mint hadnagyot, úgy emlegették a végekben, mint főcsatázót, első száguldót, legtalálékonyabb leshányót, legyőzhetetlen viaskodót és öklelőt. Nem ismert nagyobb örömöt, szebb mulatságot a harcnál és a viadalnál, s minél több, minél vitézebb ellenséggel lehetett szemben, öröme annál nagyobb volt. Még teletszaka is, mikor minden had veszteségben ült, s csatát sehol sem űztek, Huszár Péter nem nyugodhatott. Ilyenkor írton-írta a leveleket a nagynevű török vitézeknek. Legyünk szembe egymással jó atyámfiai - úgymond -, ne rejtsétek el előlem orcátokat; szablyával bizonyítsátok, hogy vitéz emberek vagytok. Hadd lássuk egymás orcáját. Az az Isten dolga, kinek adja a diadalmat!

A török vitézekre nézve a baj csak az volt, hogy az Isten a diadalmat mindig Huszár Péternek adta, s így őkigyelmék nem nagy kedvvel felelgettek Huszár Péter kihívására. „Meg köll annak lennie - írá ilyenkor Huszár Péter -, attól a frigy meg nem bomol!” Ha ez sem használt, Huszár Péter olyan beszédet vett elő, amitől még a gyáva katona is oroszlánná lett. Ilyenkor ugyanis elkövetkezett a mocskos vitézi levelek írásának az ideje, aztán a disznófarknak, rókafarknak, rokkának, stb. küldése. S aki ilyesmit kapván, ki nem ment a viadalra, arról a végekben azt mondogatták, hogy jobb volna megholta, hogy sem mint élte.

S ha a török vitéz végre kényszerült a viadalra kimenni, Huszár Péter öröme nem ismert határt. Nem félt ő senkitől. Hiszen a kopjatörésben és kardforgatásban alig ismertek hozzá foghatót. De azért a végbeli szokástörvényt még a bajviadalokban is mindig megtartotta. Innét van, hogy még a török tisztek is fölkérték őt igazlátónak a bajviadalok ügyében.

Bár a király a személyes viadaloktól erősen tiltotta a vitézeket, Huszár Péter nemcsak maga viaskodott, de alattomban még a vitézeit is megvívatta. Emberszámba ugyanis csak azután számlálta őket.

Az 1582. évben Huszár Péter megint bajt vívott. Ki volt a török, akivel a szablyáját össze­mérte, nem tudjuk. Lehetséges, hogy Ferhát aga volt az a szerencsétlen török vitéz, akit Huszár Péter a porondra vetett. Majthényi László pápai főkapitány ugyanis ez évben jelenti, hogy a nagyhírű Ferhát agát a budai basa erőtette a viadalra, mert úgy illett, hogy bosszút álljon Huszár Péteren, akinek a tömlöcében sínylődött Ferhát édes öccse, a vitéz Deli Csáffer.

Amint Huszár Péter újabb viadalának híre ment, Ernő királyi herceg Istvánffy István kapitánnyal együtt Bécsbe hívatta őt, s ott mindkettőjüket elzáratta!

Huszár Péter és Istvánffy István kapitányok voltak az elsők, akiket emiatt tömlöcre hánytak! Gondolhatjuk, minő elkeseredés fogta el a két nagyhírű vitézt! „Mi - írják ők maguk - , csak rövid szóval mentettük magunkat...” „Mikor őfelsége tiltó parancsa hozzánk érkezett, a török már útban volt a viadalra. Az minemű rút szitkokkal minket illetett, nem lehetett egyéb benne, meg kellett vele vívnunk. Mind az őfelsége, mind az magunk tisztességét oltalmaztuk. Az magyar nemzet penig őfelségét tisztességért, fizetésért s oltalomért szolgálja. Mi is azért szolgáljuk őfelségét és az mi jámbor szolgálatunkért gyalázatnak tartjuk magunknak, hogy őfelsége megtartóztatott bennünket. Bűnünket nem tudjuk reá.”

Mivel Huszár Pétert és Istvánffy Istvánt főképp azért tartóztatták le, mert a győri generális emelt panaszt ellenök: Huszár Péter kijelenté, hogy Majthényi Lászlóval együtt személyesen kért engedélyt a győri generálistól a viadalra. S a győri generális megadta neki az engedélyt, sőt a maga lovát adta Huszár Péter alá. „Nagyságodnak - mondá erre Huszár Péter - meg­szolgálom mint kegyelmes uramnak az nagyságod hozzám való jóakaratját, hogy nagyságod az lovát alám adta volt!”

Úgy látszik, hogy a győri generális csak kelletlenül adta meg az engedélyt a viadalra, mert Huszár Péter köszönő szavaira „elfordula előlünk az ablak felé s mondá, hogy azt nem kell köszönni. Adta volna az Isten, hogy bátor ezelőtt tíz esztendővel ették volna meg az varjak”.

Épp mikor Huszár Péter és Istvánffy István ügyét tárgyalták Bécsben, érkezett Ali budai basa levele. Azon panaszkodik benne, hogy ha a magyar végbeliek bort isznak, mindjárt bajra hívó leveleket írkálnak a török vitézeknek. Majd így folytatja a levelét: „Az mennyi levelet gyalá­zatosképpen Ferhát agának Huszár Péter írt, annak nincsen száma; pedig Ferhát aga jó és jámbor vitéz ember. Huszár Péter és az végbeliek, mihelyt egy kis bort isznak, nem tudják ők maguk is, mit írnak, mit nem írnak. Azért ítélje meg fölséged, mennyi gyalázatot kell ezeknek (ti. a törököknek) elszenvedniek. Hogy üljenek veszteg, ha szüntelen írogatnak reájok?”

Huszár Péter erre azt felelé, hogy ő nem szidogatta a törököket. Keressék ki a levelét a basánál, s meglátják, hogy ő tisztességes hangon írt! Ezért ugyan nem kellett volna őket elzáratni! „Bátor őfelsége minálunknál - írja - gazdagabb embereket tartott volna meg; mert nekünk sem ezüstünk, sem aranyunk; ami kevés volt, azt elköltöttük az katonákkal.”

Két nappal e levél kelte után Huszár Péter és Istvánffy István kapitány még egy levelet írtak bécsi tömlöcükből. Ebben arra kérik Batthyány Boldizsárt, hogy írjon mellettük őfelségének és a haditanács elnökének; mert ilyen gyalázat magyar vitézen őfelsége elődei alatt nem esett meg.

E levél kelte után hamar kiszabadultak a börtönükből. Az elzáratásuk különben is inkább csak azért történt, hogy a törököknek port hintsenek a szemükbe. Azaz, hogy megírhassa nekik az udvar: íme, Huszár Pétert és Istvánffy Istvánt megbüntettük a viadal miatt!

Érdemes megemlítenünk, hogy ugyanez évben Huszár Péter szétvert egy török csatát, s az udvartól egy aranyozott ezüst kupát kapott ajándékba. S maga a győri generális (Teuffel) ajánlja a királynak, hogy Hagymáskért is Huszár Péternek adományozza; mert derék, nagy­érdemű vitéz ő!

Amint Huszár Péter kiszabadult a fogságból, mintha mi sem történt volna, folytatta a baj­viada­lokat és a portyázásokat. A budai basák emiatt folyton panaszkodnak ellene. Az 1585. évben például Szinán basa fogta a dolgot panaszra, mivel Huszár Péter a híres török eszpahiát: Koppányi Halult mocskos levéllel viadalra akarta kényszeríteni. „Nem valami alávaló népeket szoktak penig kihívni, - írja a basa -, sőt nagy méltóságban levőket, hadnagyokat...

De Koppányi Halul - úgymond - nem hívta ki Huszár Pétert. Innen tetszik meg az végbeli kapitányoknak minden álnokságok és csalárdságok, hogy az dolgot nem adják felségednek igazán tudtára; mert mi senkinek efféle dologra szabadságot nem adtunk; hanem önmagok az kapitányok találtak meg levelük által, miképpen Pálffy Miklós egynéhányszor megtalált, Huszár Péter azonképpen Koppányi Halulnak először küldött levelet”.

Amíg a budai basa és a bécsi udvar imigyen levelezett, addig Huszár Péter szerencsésen megvívott a szegény Halullal.

Bár a török végekben Huszár Péternek félelmes híre költ, azért mégis tisztelték őt; mivel tudták, hogy emberséges ember, s a vitézlő dolgokhoz értő vitéz őkigyelme. Nem is tett soha olyasmit, ami a vitézlő szokáshoz nem illett, vagy ami végbeli igazság ellen lett volna. Még ha viadalra hívta is a törököket, először mindig tisztességbeli szomszéd barátságát írta nekik, mint jó szomszéd barátainak. S csak ha a szép szót siketlették, akkor vett elő más beszédet. Ilyes dolgok miatt a török vitézek is nagyra tartották őt, s vitézi ügyekben vagy bajviadalok dolgában akárhányszor kérték a tanácsát. Az 1586. év február 24-én például a nagyhírű török vitéz: Csikvári Deli Hasszán fordult Huszár Péterhez párbaj dolgában. Levelében maga elmondja, hogy miért fordult ismeretlenül is épp Huszár Péterhez. „Azért - írja -, mivel hogy kegyelmednek itt miköztünk és ott is Magyarországban jó híre, neve vagyon. Egyik jó híre s neve kegyelmednek, hogy kegyelmed eleitől fogván szablyával kereste kenyerét, és híres vitéz embör kegyelmed. Másik az, hogy kegyelmed asztalát főember módon tartja és sok vitéz embör eszi az kegyelmed sóját és kenyerét, és borát issza. Harmadik az, hogy kegyelmednek mind az ott való urak előtt s mind penig az itt való basák és bégek előtt jó híre, neve vagyon és sokat iszunk az kegyelmed egészségéért! Negyedik az, hogy kegyelmed igen igazmondó és bátor nyelvű, vitéz embör. Minden vitézek előtt nagy az kegyelmed híre, neve. Magyarország­ban nincs több Huszár Péter kegyelmednél.”

Huszár Péter uram nemcsak a viadalban és a végbeli ügyekben, de a huszárok nevelésében is első mester volt. Csodálatos hatást tudott az embereire gyakorolni. Még az akasztófától és a karótól menekedett latrok is hű vitézekké lettek az ő kardja alatt, mert kedvelték őt eszes voltáért, s mert csodálták és félték az ő nagy erejét. Huszárjai mindig egy akaratba és egy tanácsba voltak vele; a tűzbe mentek vele bármikor, mert vakon hitték, hogy Huszár Péter sértetlenül vezeti őket vissza. Csak a veszprémi és a pápai huszároknak a dolgait kell a basák leveleiben olvasgatnunk, hogy megtudjuk, ki volt az a Huszár Péter. Ha ő a válogatott főlovakon megindult vitézeivel, harmad határban is eltűnt minden török. Náluk ugyanis úgy volt tudva, hogy Huszár Péterrel az ördög sem bír. A budai basák nem tehettek ellene semmit, így tehát panaszkodtak és örökké panaszkodtak Huszár Péter huszárjaira. Az 1576. év augusztus 4-én például Musztafa basa jelenti, hogy a böszpörémiek (veszprémiek) a fejérvári csordát mindenestül elhajtották. Tíz nappal később már imigyen ír: „az böszpörémiek és az környül való végbeliek nagy haddal fölkészülvén, Fejérvár környül lesőket hánytanak s délkor száguldókat bocsátanak az vár alá, akik az maradék barmot elragadták. Az mieink utánok lévén, szintén az lesre vitettenek, egynéhány iszpahiát sok jó beszliákkal kit levágtanak, kit elvittenek. Efféle dolgokat számtalant írtunk és írhatnánk is, kik naponként történnek”. Veysz basa 1579-ben jelentette, hogy „az böszpörémi és palotai vitézek az ellenkező (ellenséges) dologtól meg nem szűnnek”. Szinán basa 1585. április 5-én, 1589 augusztus havában és 1590. december 4-én egyenest Huszár Péter ellen panaszkodik az udvarnál. Mehemet basa meg 1592-ben azzal vádolja őt, hogy nem tudja, mi légyen a frigy.

Mivel Huszár Péter minden török végház alját meg-megszáguldotta, s mivel minden valamire­való török vitézt név szerint ismert, nemcsak a német generálisok, de még a haditanács emberei is tőle tudakozták, hogy állanak az ügyek a török végekben? Az 1577. évben például Zelting győri főgenerálist tanítja a török végházak népe felől. Szép rendben megírja neki Pápáról, hogy Fejérvárott a bégségalja nép milyen számmal vagyon, hány eszpáhia (lovas) van ott, kik a tisztjeik, hány lóval ülnek föl a főlegények; megírja név szerint a derék bezlia-agákat, az azap-agákat, a topcsiákat (pattantyúsokat), a dázdárokat (porkolábokat), az izáriliá­kat (kapunállókat), az iriz-agákat, a szolákokat (sereghajtókat), a martalócok harámbasáit stb. Töviről hegyire leírja neki Simontornya és több más végház őrségét. Az endrédiek felől meg a következő megjegyzést teszi: „az endrédiek felől azt írhatom nagyságodnak, hogy egyné­hányszor voltam alatta az uraimmal, de soha felebb ki nem jöhettek, az mint nagyságodnak megírtam”. (Tudniillik hatvan lónál és száz gyalognál több soha nem jött ki.)

Ez utóbbi dolgot azért említjük, mivel a magyar végbeli kapitányok a török végek őrségét mindig abból számították ki, hogy hányan jöhettek ki azokból, amikor magyar csapat jelent meg a sorompó előtt, s harcra hítta a törököket. Azt már könnyű volt kiszámítaniok, hogy hány embert kellett a várban őrségül hagyniok.

Ne gondoljuk, hogy az ilyen tudósítás csak olyan könnyű mesterség volt! Százszor és százszor kellett az illetőnek életét kockára vetnie, amíg ilyen tapasztalatokra tehetett szert. Mert a kémeknek, a kalauzoknak és a nyomjáróknak e jelentéseik ezen a téren mindig megbízhatat­lanok voltak. Személyes tapasztalat, örökös éberség és megfigyelés kellett ahhoz, hogy valaki a török végekről pontos jelentést adhasson. Ugronffy István kapitány például, akit Huszár Péterrel egyidőben kérdeztek meg, így felelt a győri főgenerálisnak: „...látja Isten, igen nehéz ennek a végére menni; mert paraszt ember, aki bejár Fejérvárra, mit tud benne, ki micsoda, ki aga, ki vajda, ki odabasa, ki pedig iszpahia! Az, ki szinte ott bent köztük lakik is, egyhirtelen az sem tudná megmondani, hány bezlia, hány iszpahia, hány azap vagyon benne!”

Huszár Péter azonban örökké a török végek alatt járogatott, örökké figyelte őket, s így tudta is, hol hányan vannak. Ha új csapatok jöttek valamelyik végházba, ő volt az első, aki erről jelentést küldött. „Az akancsia törökökben - írja egyik alkalommal - Budáról küldöttenek Eszter­gomba négyszázat.” „Az fejérvári bég udvarnépe - írja más alkalommal - kiindult, hogy rablást tenne!” Magában a hadilevéltárban Zeitung vom Huszár Péter címen akármennyi ilyen jelentést olvashatunk. Az efféle jelentések is csak azt hirdetik, hogy éberebb és óvatosabb kapitány Huszár Péternél túl a Dunán alig akadt.

Nehéz, nagyon nehéz dolog volt itt annyi sok jeles vitéz között nevet, jó nevet szerezni! És Huszár Péter mégis hamar szerzett. A tizenhatodik század hetvenes éveiben már nem volt török, nem volt magyar vitéz, aki Huszár Péter nevét nem ismerte s például nem választotta. Ez idő tájt Geszty Ferenc, az erdélyi hadak későbbi győzelmes vezére volt Veszprém várának a főkapitánya és Huszár Péter a kapitánya. A török torkában lévő várat különb emberekre alig bízhatták volna! A szomszéd bégek örökké azon mesterkedtek, hogy Veszprémet meglepjék s visszafoglalják. Sok jó vitézük otthagyta a fogát, de biz azért semmire sem mehettek. A budai basák levelei szerint a veszprémi őrség rettentő csapásszámba ment az egész hódoltságra. Mint az özönvíz, úgy ment Geszty és Huszár ellen a panasz Bécsbe. De ők azzal mit sem törődtek. A panasz a mienk volna - felelték ilyenkor -, nem a pogányé. Ha volna, ki törvényt tenne köztünk, nekünk adna jó választ!

Huszár Péter, mint tanult vitéz, nagyon jól tudta, hogy a török végek hadinépét a hódoltsági falvak jövedelméből tartják. Ezért tehát különös szeretettel vadászgatott a török harács­szedőkre, s azon mesterkedett, hogy a török zaimok legzsírosabb falvait a magyar pártra terel­je. Amelyik falu az ő felszólítását siketségre vette, az hasztalan húzott a törökhöz. Huszár Péter ugyanis onnét jött rájuk, ahonnét ingyen sem vélték. Az 1575. év úrnapján például a tétényi, érdi és a berki bírákat szólította be Veszprémbe. „A magyarországi király - írja nekik - megparancsolta, hogy bejöjjetek, s ha nem jöttök, meghagyta, hogy rátok küldjek és eldúlja­lak, égesselek benneteket. Énnekem immár nincsen mit mívelnem, az én kegyelmes uram parancsolatát kell cselekednem, ha ez levélre föl nem jöttök, ha mi rajtatok esik, énnekem okot vele ne adjatok, hanem tulajdonítsátok azt magatok siketségének és engedetlenségének!”

Huszár Péter használhatóságát mi sem hirdeti jobban, mint az a körülmény, hogy egyetlen valamirevaló ütközet sem történt nélküle. Akár Nádasdy Ferenc (a fekete bég), akár Batthyány Boldizsár vagy Zrínyi György indult vala hadba, mindegyiknek első dolga volt, hogy Huszár Pétert kérette. És ő mindig örömmel indult, szélnél sebesebben járt, ezer és ezer harcban kipróbált huszárjaival. S amit mindenki lehetetlenségnek, eszeveszettségnek tartott, arra Huszár Péter minden gondolkodás nélkül vállalkozott.   

   Huszár Péter jeles szolgálatait a haditanács is méltányolta. Mivel őkigyelme Veszprémből elkívánkozott, fölajánlották néki a pápai kapitányságot. Ezt az állást el is fogadta, s így utódja lett Thury Benedeknek. Itt Pápán a főkapitányi tisztet Majthényi László viselte. Minden tekintetben kiváló főtiszt volt ő, s szívesen fogadta Huszár Pétert. Új állásával ő is meg lett volna elégedve, ha a fizetés kijárt volna. Ehelyett azonban úgy ő, mint a huszárjai rendesen csak cédulát kaptak. Így aztán a rabok árából s abból éltek, amit a töröktől elvettek. Huszár Péter a portyázásra és a várszállásra rendesen azt az időt használta föl, mikor Majthényi főkapitány távol volt. Ilyenkor ugyanis ő rendelkezett az egész őrség fölött. Így aztán a saját esze után indulhatott. Sok hódoltsági falut visszavett így a töröktől, s azokat meg is védte. 1585-ben például bizonyos Tolna megyei falvak adományozását kéri. E falvak a Kapos és a Sár folyón túl voltak, s valamikor Thúry György bírta. Ennek halála után Salm generális Huszár Péternek és Fekete Máté vajdának engedte. Úgy a magyar, mint az udvari kamara azt ajánlotta őfelségének, hogy e falvakat, névszerint Püspökszékhelyt, Parrag­székhelyt, Egrest, Kölesdet, Czétényt, Bikádot és Bannt adományozza Huszár Péternek; mert hiszen Püspökszékhelyt úgyis ő foglalta vissza a töröktől. „Ez a Huszár Péter - írja a kamara - kitűnő ember és híres vitéz. Sokkal többet érdemel, mint amennyit kér.” A haditanács is az adományozást ajánlja. És a király december 23-án csakugyan nekiadta a nevezett községeket.

Az 1587. év telén, Nádasdy Ferenccel s több híres kapitánnyal együtt Koppány elfoglalására indult. Majthényi nem volt otthon, s így Huszár Péter magával vihette az egész pápai őrséget. Az Őrsy Péter kardja alatt lévő gyalogságot kocsikra rakatta, s ő maga a lovasaival sietve sietett Nádasdyhoz.

Koppány ekkor igen jól megerősített végház volt. Magában a városban négyszáz jól lakott ház akadt. Budán kívül ennél gazdagabb városuk alig volt a törököknek. Sok gazdag kereskedő lakott benne, s gazdag tárházai is voltak. A várkastélyt ötszáz jó lovas és ötszáz janicsár őrizte. A koppányi bég persze nem is álmodott arról, hogy a förgeteges téli időben, s a nagy hófúvásban magyar csapatok közelednek a várhoz.

A mieink a hivatalos jelentés szerint 1700-an voltak. E kisded sereget Nádasdy Ferenc, Batthyány Boldizsár, Huszár Péter, Dersffy Ferenc és Vajda Kristóf vezették. Mindannyian híres és próbált vitéz lévén, az alattuk lévő katonaság vakon követte őket.

A magyar had észrevétlenül jutott Koppányig. Az egyik kapuhoz Huszár Péter lovasai és a Vajda Kristóf gyalogjai vonultak, és puskaporral szétrobbantották a kaput. A másik kapunál Fekete Máté mesterkedett. Legelőször Huszár Péter tört be a várba. Fekete Máté emberei is betörvén a külső kaput, befelé tolakodtak. A törökök azonban fölvonták a belső hídkaput, de már lezárni nem tudták. A mieink lerántván a hidat, Nádasdy azon át szintén berontott. Az előre megállapított terv szerint a sereg egy részét kívül hagyták, nehogy a segítő török csapatok meglephessék a várba tört katonaságot. A lármára a török őrség termé­szetesen azonnal fegyvert ragadott. A lovak a vár udvarán mind nyergelve voltak, s mivel a mieink mind a három kaput bezúzták, több török lovas segítségért száguldott. Míg a mieink a várban véres küzdelmet folytattak, lóhalálában érkezett a pécsi és a simontornyai bég. Vala­mivel későbben a fehérvári bég is közeledett. Ennek a lovasait azonban a törökök magyarok­nak nézvén, a két béggel együtt elszaladtak. A fehérvári bég látván a menekülő török lova­sokat, szintén megfordult, és seregével együtt hazaszaladt. A félsz a fehérvári béget annyira megszállta, hogy négy feleségét a belső város legerősebb házába vitte. A külső kertek sövényeit elégette s készült a nem létező ellenség fogadására. A mieink tehát kardcsapás nélkül megmenekültek a Koppányra jött török segélyhadtól.

Ezalatt bent a várban folyt az öldöklés. Legvitézebbül Ali bég küzdött. Bár megsebesült, kilenc katonánkat lőtte meg nyíllal. Ezek közül három meg is halt. Még elfogatásakor is levágott egy magyar katonát. Nádasdy lóháton küzdvén, egyik házból három török vágtat neki. Nádasdy lovával együtt fölbukik. Ha nem sikerül azonnal lábra állania, a törökök bizonyára levágják. Mivel a mieink a várost azonnal fölgyújtották, sok török a házakban fúlt meg. Az egyik házban például negyven holttestet találtak. A török lovasok jó része a nyitott kapukon át elmenekült. Ezeket, mint gyávákat, a szultán kivégeztette.

A mieinknek kevés kocsijuk lévén, a zsákmányt a nyerges lovakra rakták. A huszárok aztán a kemény télben gyalog tették meg az utat Pápáig. Huszár Péter jelentése szerint annyi volt a zsákmány, hogy kétszáz szekér is megtelt volna vele. Mivel ezt mind el nem hozhatták, nagyrészt elégették.

Majthényi főkapitány február 27-én jelenti Bécsbe, hogy tegnap délután három órakor vonultak be a győztes csapatok Pápára. Nagy szerencsével jártak Koppányban, és nagy örömmel fogadták őket Pápán. Huszár Péter és a kapitányok vont arany ruhában, a nemes lovagok selyemben és damasztban lovagoltak be a városba! „Én azt hiszem - írja Majthényi -, hogy őfelsége nem igen örül e győzelemnek; mert a törökök meg fogják bosszulni e támadást.”

Amint a koppányi vár bevételének, valamint elégetésének híre ment Bécsbe, a haditanács azonnal bővebb értesítést kért Teuffel győri generálistól. Teuffel azonnal Pápára utazott, s onnét kimerítő jelentést küldött a haditanácsnak. Eszerint kétszáz török rabot hoztak Pápára. Ezek legnagyobb részt asszonyok, leányok és gyermekek. A rabok közt van Ali koppányi bég is. A rabokon kívül kétszáz lovat, száz bivalyt, nyolcszáz birkát és sok árut hoztak magukkal.

A haditanács március 2-án jelenti Ernő főhercegnek, hogy Huszár Péter Majthényi távol­létében a szigorú rendeletek ellenére Nádasdyval Koppány elfoglalására ment, s a pápai várat pusztán hagyta. Huszár Pétert meg kell büntetni, s állásától is meg kell fosztani. Ugyanezen haditanács azonban Huszár Péterhez egészen más hangon írt. „Nemes és kedves barátunk”-nak címezi őt, és arra kéri, hogy máskor nagyobb tekintettel legyen a felsőbb rendeletekre. A pápai őrség elvezetése ugyanis nagy bajt okozhatott volna.

Majthényi főkapitány hevesen kikelt Huszár Péter ellen, mert az ő tudta nélkül vitte el a pápai őrséget. Mivel Huszár Péter sem hagyta a maga igazát, ügyük a hadiszék elé került. Teuffel generális Pápán Majthényivel értekezvén, hozzáfogott a kihallgatásokhoz. Amint maga írja, ez tumultus nélkül alig eshetik meg. A főtisztek ugyanis a legnagyobb méltatlankodással fogad­ták az ellenük indított eljárást. Huszár Péter, Nádasdy Ferenc és a többi főtiszt megjelenvén a generális szállásán, Teuffel azt kérdé tőlük, miért hagyták védtelenül a végházakat? Ami Koppányon történt, az az ő távollétük alatt őfelsége végházaival is könnyen megeshetett volna. A magyar főtisztek ilyen választ tettek Teuffel generálisnak: „Koppány elfoglalása dicsőségünkre szolgál. Mi azt hittük, hogy elismerés és köszönet lesz ezért a részünk, nem pedig vizsgálat! Tudott dolog, hogy minden török támadás lelke és tanácsadója a koppányi bég volt. S most bűnül róják föl nekünk, hogy e veszedelmes embertől megszabadítottuk az országot!”

Teuffel jelentése szerint a leghevesebben Huszár Péter felelgetett neki. „Minket - kiáltá Hu­szár - senki sem fizet. A nagy nyomorúság kényszerít a portyázásra. Azt sem tudjuk, kapunk-e még valaha zsoldot. Éhes gyomrunkat egyszer már meg kellett töltenünk! A végházakat nem hagytuk üresen. Kétezer ember maradt itthon azok őrizetére.”

„E heves kifakadások - írja Teuffel - haragra lobbantották Majthényit. S Huszár Péterrel úgy összeszólalkozott, hogy alig tudtam őket lecsillapítani. Nehezen fognak többé együtt szol­gálni. Olyan lárma volt, hogy a tolmácsom sem értette meg a vitézek beszédét. Lecsillapulván a lárma, a rab koppányi bég szabadon bocsátása ügyében kezdtem tárgyalni. A főtisztek erről hallani sem akartak. Nádasdy szerényen és okosan így válaszolt előterjesztésemre: A koppányi bég foglalta el a múlt évben Hídvéget és Kéthelyt. A koppányi bég támadta meg Keszthelyt. Én csak a saját jobbágyaim érdekében küzdöttem ellene. Ha mi nem védjük azt, ami még a miénk, az egész ország elvész! A koppányi béget nem engedi át őfelségének. Nem is teheti, mert tiszttársainak is részük van benne. Kilenc zászlót, egy török trombitást s két főrabot küldenek majd őfelségének. Ezt a kótyavetyén így határozták.”

„Én - írja Teuffel - a kótyavetyét nem akadályozhattam meg; de a négy kótyavetyésnek megtiltottam a rabok stb. eladását.”

Végül megemlíti Teuffel generális, hogy ebéd alatt a koppányi bég Majthényi főkapitány asztalánál ült. Nádasdy, Dersffy stb. is ott ebédeltek. A bég eszes és vitéz lovag, s nagyon szép ember! De asszonyi módon beszél. A bal keze sebes. Öt helyen volt már bég. Jómagát szandsák bégnek mondja. Az ebéd alatt megvallá, hogy Hídvéget és Kéthelyt ő pusztította el.

Teuffel tárgyalása után kétségtelen volt, hogy a koppányi kaland miatt büntetés senkit sem érhet. Huszár Péter és Majthényi László között azonban tovább is folyt a pörösködés. Majthényi Huszár Pétert hibáztatta a koppányi vállalkozás ügyében. Huszár Péter pedig Majthényit vádolván, azt kívánta, hogy a haditörvény döntsön köztük. A sok irka-firka ez ügyben fél éven át tartott, s a haditanács mégsem tudta, Huszár Péter-e avagy Majthényi a hibás? Nem is történt semmi döntés. Azonban Huszár Péter is, Majthényi is azon fáradozott, hogy más végházban nyerjenek alkalmazást. Huszár Péter a palotai kapitányságot kérte. Majd meg a veszprémi főkapitányságot igyekezett megszerezni. Egyik sem sikerült. De mivel Majthényi László főkapitány az 1588. év elején a zólyomi kapitányságot kapta, Huszár Péter Pápán maradt. Ezt annál inkább megtette, mivel őfelsége reábízta a pápai végház ügyeinek vezetését. Ekkor már Majthényi Lászlóval való viszálykodása is elült. Ismét jó barátok voltak. S Majthényi László úgy az udvarnak, mint a győri generálisnak melegen ajánlotta Huszár Pétert. Nogarolla Ferdinándnak, az új győri generálisnak írta például: „Nagyságodnak arról akarék írnom, hogy őfelsége énnekem kegyelmesen Zólyomot adta tisztül és az pápait elhagytam. Rendelte őfelsége Huszár Péter uramat, az őfelsége itt való vicekapitányát főgond­viselőjévé az kapitányságnak, addig míg őfelsége főkapitányt rendel ide. Azért kére engemet azon, hogy írnék nagyságodnak mellette, hogy azt a fizetést, ki énnékem járt, őfelsége rendelné kegyelmesen néki is az ő jámbor s régi szolgálatjáért.”

Majthényi e bevezető sorok után arra kéri Nogarollát, írna őfelségének Huszár Péter mellett, aki most fölment Bécsbe. Őfelsége egy török rabot követel most Huszár Pétertől, aki föl is viszi a rabot, de szeretné magának megtartani. Nogarolla megtehetné, hogy őfelségénél közve­títené e kérést. S így őfelsége a rabot Huszár Péter kezén hagyná.

A végbeli főtisztekre nagy csapás volt, hogy az udvar az értékesebb török rabokat elszedte tőlük. Említők már, hogy a koppányi béget is maga számára követelte az udvar. Huszár Péternek és Majthényi Lászlónak volt egy Mankucs nevű rabja, aki előkelő aga lévén, tizen­három­ezer forintot ígért sarcában. Az uralkodó pedig erőnek erejével elvette tőlük Mankucs agát és kivégeztette. Kárpótlást pedig sem Majthényi, sem Huszár nem kapott. Gondolhatjuk, mennyire bántotta ez az eljárás az amúgy is rosszul fizetett tiszteket. Nem csoda hát, ha Huszár Péter és Majthényi László fölötte éles hangú levélben adtak kifejezést megbotrán­kozásuknak. Ezzel nem sokat használtak, mert a haditanács illetlen hangú levelük miatt megdorgálta őket.

Majthényi távozása után Huszár Péter a főkapitányi zsoldot húzta, s mint a főkapitányság vezetője, most már bátrabban portyázgathatott a török ellen. Mint előbb, úgy ezután is Nádasdy Ferencnek, a „hős fekete bégnek” volt elválhatatlan társa. Egyik a másikat folyton értesítette a török mozgolódásáról. Nádasdy írja például 1588. november 15-én Pálffy Miklós­nak: „Kedden érkezék Sárvárra Huszár Péter uram levele, kiben írá bizonyosan az török eloszlását. Én is aztán úgy jöttem föl tegnap délre ide Keresztúrra.”

Az 1589. év január havában Nádasdy írja Huszár Péternek: „Oly hírünk érkezék, hogy a török kijő rablani. Azért mi innét Sárvárról holnap idején kiindulunk mennél többen lehetünk Devecser felé. Azért kegyelmedet is kérjük, kegyelmed is mennél többen lehet, jőjjön oda afelé, hogy Isten velünk lévén, az ellenségnek állhassunk ellen.”

És Huszár Péter mint a gondolat, úgy repült Pápáról huszárjaival együtt a törökök elé. A győri főkapitánynak sietve jelentette be távozását. „Én - írja - Isten segítségéből ma mindjárt Devecser felé indulok. Azon leszünk - Isten velünk lévén - ha kijöttek (az törökök) és valahun összvetalálunk velek, Nádasdy urammal őnagyságával egyetemben lévén, Isten megveri az ellenséget.”

Egyúttal azt is jelenti a győri kapitánynak, hogy a hírekről éjjel-nappal lóhalálban értesíteni fogja.

Március elején aztán egymásután küldi a jelentéseit. „Tátika várát - írja - kifosztották a törökök. Ugyanők meglepték a keszthelyi vásárt, s a többi közt nyolc pápai kereskedőt is elvittek” stb.

E jelentésekben jobbára csak azt találjuk, amit a törökök cselekedtek. Pedig gondolhatjuk, hogy Huszár Péter nem ült veszteg a Balaton partjain! De hát már sok baja volt a török ellen folytatott küzdelmei miatt, s így a maga dolgairól inkább hallgatott. A budai basa azonban nem hallgatott. Ő rendre megírta Bécsbe, mit mívelt Huszár Péter. Hogy többet ne említsünk, az 1588. év október 23-án hajnalban megtámadta Endréd várkastélyt. Az agát a többi törökkel együtt levágta, s a palánkot teljesen elpusztította. Tarnóczy Farkas veszprémi kapitány is jelentette ezt Ernő főhercegnek, írván, hogy ő nem mert Huszár Péterrel tartani; mert az efféle harc keményen tiltva vagyon.

Endréd elpusztítása miatt a budai basa elégtételt, illetve Huszár Péter megbüntetését követelte. Ezt Bécsből meg is ígérték neki.

Még feledésbe sem ment az endrédi támadás, mikor Huszár Péter Pisky Istvánnal Bolondvárát támadta meg s ezzel is úgy bánt, mint annak idején Endréddel. A budai basa követelésére Huszár Péter ellen újra megindították az eljárást, s a budai basának meg is írták, hogy Huszár Pétert megbüntették. Ám a dorgáló írásokon kívül egyéb büntetés nem érte őt.

Huszár Péternek volt egy Mátyás nevű fivére, aki ezidőtájt Pálffy Miklós alatt szolgált. Ez a Mátyás sokat emlegetett huszártiszt volt. Két ízben is ült a konstantinápolyi Héttoronyban. Huszár Péter jó testvér lévén, mindent elkövetett kiszabadítása ügyében. Őfelségét és a haditanácsot arra kérte, hogy addig is, míg fivérét sikerül kiszabadítania, engedjék meg, hogy a Huszár Mátyás bírta érsekújvári officiatust felesége és gyermekei megtarthassák. E kérést azonban a haditanács teljesíthetetlennek mondotta.

Huszár Péter a magyar kamarához is fordult és ezernyolcszáz forintja megfizetését sürgette; „...mert - írja - látja az Isten, hogy most ugyan igen nagy szükségem vagyon reá”.

Mivel Konstantinápolyban volt egy Gergely nevű jó barátja, aki Huszain bég néven a szultán udvarában szolgált, hozzá fordult. Ennek a segítségével aztán jó csomó magyar főrabot kiszabadított. Gergely diák levelét az erdélyi fejedelem segítségével kapta meg Huszár Péter. Ez a jó diák írta volt neki: „Az császár rabjai, úgymint kiket főraboknak tartanak, tizenheten voltanak, az Isten megszabadítá őket. Azonban - írja tovább Gergely diák - Huszár Mátyás uram, kit pénzzel is ellátott, egy rossz ember mellé adta magát társul s korcsmárul korcsmára, vásárrul vásárra járdogált s újra megfogták. A basa vallatván őt, elárulta, hogy a pénzt tőlem kapta. Csak az Isten oltalmazott, hogy horogban nem vetének... Ha (Huszár Mátyás) ember lett volna, bizony ő is elmehetett volna, mint a többi. Paripát szerzettek volna néki azzal a pénzzel és az erdélyi madarászokkal együtt szépen elmehetett volna; de az nagy kevélység miatt vesztette el magát. Használjon vele az mit talált. Az erdélyi követ házánál köszvénytül félt. Lássa immár holtáig, ha el nem fogja!”

Gergely diák még azt is jelenti Huszár Péternek, hogy Hathalmy Miklós fiát, aki Szinán basa fiának a rabja, kiszabadítja. Két barátja segítségével majd hazájába küldi.

Bár Huszár Mátyás dolga eléggé rosszul állott, Huszár Péter tovább is fáradozott kiszabadítása ügyében. Pesthy Zsigmond nevű rokona is rabbá esvén, őt is igyekezett megszabadítani. A kamarától kér e célra segítséget; mert - amint írja - „rab öccsének sarca szegény legény voltához képest igen nagy summa.”

A magyar főrabok kiszabadítása ügyében tett enemű fáradozások azt mutatják, hogy Huszár Péter nemcsak nyomorgó katonáin segített, de a szegény magyar rabokról sem feledkezett meg. Tehát nemcsak bátorszívű katona, de érző szívű ember is volt. Jószívűsége és ember­szeretete teszi aztán érthetővé azt a nagy ragaszkodást, amellyel a vitézek viseltettek iránta.

Az 1593. év elején Huszár Péter - aki eddig csak helyettesítette a pápai főkapitányt - valóságos főkapitánnyá lett. Bécsben lévén ez alkalommal, Mátyás főherceg is barátságosan fogadta őt. 

Minő éberen őrködött Pápán jó Huszár Péter, azt a királyi elismerő levelek eléggé hirdetik. De ő maga is megírja, hogy minden éjjel végigjárja a strázsákat, bár ez nem az ő kötelessége.

Mint rendesen, úgy az 1593. évben is többször kibocsátotta katonáit a török ellen. Ő maga írja Batthyány Ferencnek: „Ez elmúlt napokban innejd Pápáról és Keszőből bocsátottunk vala csatára valami legényeket, kik mentenek volt alá az Baranyaságra. És ugyanott találkoztanak velük egyben az nagyságod szolgái, Botka Ferenc tiszti alattvalók... (Együttesen szép nyereségük lőn.) De ezt én soha még nem hallottam, az nem végbeli törvény és szokás, az mit Botka Ferenc cselekedett az legényekkel. Erővel az rabokat elvonta tőlük... Új hírt ezt írhatom: innéd és Veszprémből voltanak csatára mind lovag, mind gyalog. Az gyalogok tizennégy rabot hoztanak.”

Mivel Batthyány nem nagy hajlandóságot mutatott a pápai vitézek ejtette zsákmány vissza­adására, Huszár Péter kemény hangon követelte vissza a zsákmányt. „Az mi részünket - írja - bizony mi kegyelmeden keressük. A törvény igazítsa el köztünk.”

Ez évben vásárolta meg Huszár Péter Désházy Bálintné Lesenczetomai Thomay Katalin veszprémi jószágát, Podárt és Nagy Alasson-t (így!). A király a vásárlást megerősítvén, lelkes szavakkal magasztalta Huszár Pétert, aki - úgymond - „különféle végházakban a magyar szent koronának nagy szolgálatokat tett. A törökök ellen élte veszedelmével, törhetetlen lélekkel, férfiasan és vitézi módon a legnagyobb hűséggel és odaadással sok esztendőn át küzdött és küzd ma is!”

Az 1593. évben ősz felé járt már az idő, amikor Hardegg, a győri generális, nagyobb vállalatra készült. Megjelentek a táborában Nádasdy, Zrínyi és Pálffy Miklós is. Míg ők azon tanakod­tak, hogy Budát gyújtsák-e föl, avagy Vált foglalják-e el, Huszár Péter a pápai vitézekkel s a hozzá csatlakozott magyar urakkal már Palota táján száguldozott. Itt találta megerősített táborban a szultán kincstartóját. Bár a török had jóval nagyobb volt, mint az övé, kétszáz pápai huszárral mégis megkezdte a támadást. Pár órai kemény harc után a török dandárt teljesen szétverte. Aztán a kincstartó fejével, rengeteg zsákmánnyal és a szultán aranyos főzászlójával tért vissza.

Alighogy serege megpihent, folytatta a portyázást. Ez a tapasztalt vitéz - jelentik hivatalosan - egy napon hat-hét portyát is csap, s mindég jó szerencsével jön vissza.

Egyik ilyen portyázása alkalmával kétezernyi törökkel találkozott. Huszár Péterrel csak hetvenkét pápai huszár és száz gyalogos volt, de mégis az ellenségre vetette magát, s néhány perc alatt két részre szakítá a török csapatot. Ezúttal 150 török fejet, 16 rabot, 30 tevét, sok lovat és zászlót hozott magával. A jelentések szerint portyázás közben Kitznia basát is elfogta.

Huszár Péternek 1593-ban viselt vitézi vállalkozásai a föntebbiekkel még nem értek véget. Amikor a budai basa a megvert Amarath béget megfojtatta, friss daliákat küldött Palota várába, s az újonnan kinevezett palotai béget hatszáz válogatott vitézzel menesztette Palota várába. Az új bég sok portékával s jól megrakott szekerekkel büszkén sietett Palota felé. Arról ő szegény nem is álmodott, hogy Huszár Péter jó lovakon való huszárjaival már régen várja az érkezését. A leshelyet olyan út mellett állította föl, ahol a bégnek el kellett vonulnia. Ott aztán hirtelen a bég előtt termett. Rövid küzdelem után a meglepett török lovasokat részint levágta, részint szaladásra kényszerítette. Huszár Péter magát a béget élve akarta kézre keríteni. De ez nem adván meg magát, Huszár Péterrel összemérte kardját. A viadal nem sokáig tartott. Huszár Péter megölte a béget. Katonái ezalatt messze földön űzték a török lovasokat, s fogdosták össze a gazdátlan paripákat.

Huszár Péter emberei harmincöt rabbal, tömérdek lóval és a megölt bégnek minden kincsével tértek meg.

Ezenközben Hardegg gróf is megindult seregével Komáromból. Vele ment Pálffy Miklós, Zrínyi György, Nádasdy Ferenc, Huszár Péter stb. A sereg október hó utolsó napján észre­vét­lenül Fehérvár alá jutott. Nagy köd volt, tehát a törökök nem vették észre a mieink közele­dé­sét. A fehérváriak marhái künt legelészvén, az elöljáró huszárok az egész csordát elhajtották. Ezt észrevették a törökök, s a kertek felől 300 lovast bocsátottak ki, nem sejtvén, hogy a város körül egész hadsereg áll már. E háromszáz törököt a mieink könnyen visszaverték. Hardegg gróf erre Huszár Pétert hatezer emberrel a külváros elfoglalására küldötte. Hermann Györgyöt ugyanekkor a bezlia-kapu elfoglalására bocsátá. Itt azonban semmi eredmény sem kísérte a vállalkozást, mert Hermann német gyalogosait visszaverték a törökök.

Hardegg gróf maga írja, hogy Fehérvárat csak rendszeres ostrommal lehet elfoglalni, de az ő serege erre a célra nincsen fölszerelve. Ezért elhatározá, hogy seregével visszavonul. Mikor már indulóban volt, Huszár Péter jelenti futárjával, hogy a külvárost ő a parancs szerint elfoglalta. Egyúttal sietve ágyúkat kér, hogy Fehérvár ellen is szerencsét próbálhasson. E kedvező hír hallatára magyar tisztek és urak, valamint a megyék vitézei körülfogták Hardegg grófot, s kérve kérték őt, ne vonuljon vissza; maradjon itt, s adjon Huszár Péternek ágyúkat, ő két-három óra alatt beveszi a várost. Bár nehezen, de végre mégis adott néhány ágyút Huszár Péternek. Azonban meghagyta neki, hogy tegyen meg mindent, amit lehet, de éjfélkor vonuljon vissza, s a külvárost gyújtsa föl. Huszár Péter és emberei magukra hagyatva reggelig küzdöttek. Csak ekkor vonultak ki a külvárosból a palotai kapun át. Hardegg már előbb megkezdvén a visszavonulást, Huszár Péternek teljesen kimerült s düledező emberei alig tudták utolérni. Mivel a törökök Huszár Péter visszavonuló hadát folyton lődözték, száz jó vitézét elvesztette. Mindezt Hardeggnek köszönhette, aki minden segítség nélkül otthagyta őt Fehérvár külvárosában.

Néhány nappal a visszavonulás után a török fősereg is megérkezett. Hasszán basa a lovasság­gal először Hardegg útját igyekezett elvágni. Hardegg a török lovasság föltartóztatására Huszár Pétert küldötte a pápai huszárokkal, a vörös és sárga kabátos német lovasokkal és kétszáz puskással. Huszár Péter - jelenti Hardegg - a törököt a parancs szerint föltartóztatta.

Megérkezvén az egész török haderő, Pákozdnál nagy csata támadt. Huszár Péter ezúttal a sereg jobbszárnyán küzdött, s mint mindég, most is visszanyomta az ellenséget. Érdemes megemlítenünk, hogy az egykorú magyar történetírók Istvánffyval együtt a csata leírásában meg sem emlékeznek Huszár Péterről. Maga a német fővezér azonban ezt jelenti: „Huszár Péter gyalog és lovas csapataival a jobbszárnyon támadott. Az ellenséget mindég jobban és jobban visszaszorította, végre pedig futásra kényszerítette.” Mint mindig, úgy ezúttal is megfelelt a belé vetett bizalomnak.

Nádasdy Ferenc, Zrínyi György és Pálffy Miklós voltak Huszár Péteren kívül e szép győzelem fő érdemesei. Mátyás főherceg különösen Zrínyit és Nádasdyt magasztalta.

A következő (1594) évben még meg sem kezdődött a harc, Huszár Péter már egymás után küldözgette a jelentéseit a törökök mozgolódásáról. Február 18-án írja például Hardegg generálisnak: „Tegnapi napon jött ide egy bízott emberem, ki Budán volt szpáhiainál. Mondja bizonnyal, hogy hétfőn reggel kezdettenek az Dunán való híd általcsinálásához Pestre és kedden délig el is végezték. Azt is mondja, hogy akancsia törökökben Budáról küldöttenek Esztergomba négyszázat... Palotában három taracknál többet nem hagytanak.”

Mivel a törökök ez évben már februárban elkezdték a portyázást, Huszár Péter is követte a példájukat. Úgy látszik, hogy a törökök bosszút akartak állni Huszár Péteren, és ezért első­sorban az ő falvait pusztították. A Bakonyban fekvő Vének és Ajka falvakat nemrég Huszár Péter telepítette volt meg jobbágyokkal. Mind a veszprémi, mind a fejérvári bég hitlevelet adott neki, s biztosították, hogy a falvaknak semmi bántásuk nem leszen a töröktől. Ám most mind a két falut kirabolták, s lakóit elhurcolták.

Gondolhatjuk, hogy Huszár Péter az effélét nem hagyta megtorlás nélkül! Amint a vizek megszálltak, s az erdők zöldbe borultak, Huszár Péter már künt járt lovasaival, s bizony ott is megjelent, ahol ingyen sem várták. S ami kárt szenvedett a töröktől, azt sokszorosan megvette rajtuk. Ez évben ugyanis ismét több hódoltsági falut visszaszerzett. Ezek közt lehetett a palotai várhoz tartozó Dudár falu, és a fehérvári káptalannak tulajdonát alkotó Nána község. Mivel Huszár Péternek zsoldja fejében ötezer forinttal tartozott a kincstár, ennek fejében a föntebbi két falut kérte. Kérésének teljesítését sem a kamara, sem őfelsége nem ellenezvén, a nevezett falvakat meg is kapta. De az adománylevelet nem vehette kézhez, mert időközben sietve Erdélybe kellett mennie.

Győr ostroma alkalmával Huszár Pétert a fölmentő sereghez rendelték. De mielőtt ez meg­kezdte működését, Hardegg gyáván föladta a várat. Példáját követte Priam pápai kapitány, Huszár Péter utódja. Priam a pápai német őrséggel megszaladt, anélkül, hogy törököt látott volna. A törökök kardcsapás nélkül vonulhattak be az elébb még annyira félt Pápa várába. „Ez a gyalázat - írják a német tanácsosok a királynak - soha meg nem történik, ha Huszár Péter van Pápán.”

Említők már, hogy Huszár Péter a Dudár és Nána falvak adománylevelét nem vehette át, mert hirtelenül Erdélybe kellett mennie.

Tudott dolog, hogy Huszár Péter hírneve ekkor már messze túljárt Magyarország határain. Sokat hallott róla Báthory Zsigmond, Erdély fejedelme is, és elhatározta, hogy bármi áron, de Erdélybe csalogatja őt. Fényes állást s nagy birtokot ígért neki. Huszár Péter elfogadta a csábító ajánlatot, és Erdélybe ment, ahol egykori kapitánytársa: Geszty Ferenc már generálisi tisztet viselt, s ahol régi bajtársa: Gyulaffy László is polcos tisztségre jutott.

Báthory Zsigmond megtartotta ígéretét. Huszár Pétert udvari bejáróvá (aulae familiaris) nevezte ki: néki adta Abafát, s a hadseregében vezető emberré tette.

Zsigmond fejedelem hamar megkedvelte Huszár Pétert. Fiát: Huszár Istvánt is az udvarába fogadta, s belső kamarásává tette. Eleinte Huszár Péter kardja alatt ötszáz huszár állott, de később ez a szám nagyon megnövekedett. Már az 1595. évben a csatavezető főtisztek közt találjuk őt. Mint ilyen, részt vett Zsigmond fejedelem hadjárataiban. Része volt neki a Szinán basa fölött Gyurgyevó mellett kivívott nagy győzelemben. Ő volt az, aki melegen ajánlotta Zsigmond fejedelemnek, hogy ne vonuljon a megvert török sereg után, hanem ostromoltassa Gyurgyevó várát; mert ha ezt nem cselekszi, az ellenség a hátuk mögött marad. És Zsigmond hajlott e bölcs tanácsra, és Gyurgyevó várát csakugyan elfoglaltatta.

Huszár Péter részt vett a mezőkeresztesi csatában is. Itt is hősiesen küzdött. Ő volt az, aki Zsigmond fejedelmet elvitte a csatatérről övéi közé.

A következő év hadjárataiban is minden nagyobb küzdelemnél ott találjuk Huszár Pétert.

Zsigmond fejedelem méltányolván Huszár Péter érdemeit, minden kérését igyekezett teljesíteni. Az 1597. évben a többi közt Mátyás főhercegnek is írt az érdekében. Levelében elmondja, hogy Huszár Péter a Dudár és Nána falvakra vonatkozó adománylevelet négy év óta hiába várja. Az illető tisztviselő ugyanis merő hanyagságból máig sem állította ki.

Rudolf király 1597. június 4-én aztán kiadja az adománylevelet. De az udvari kamara még mindig késedelmezett. Ezért Mátyás főherceg szeptember 22-én kemény hangon ráírt a kamarára.

A királyi adománylevélből s Mátyás főherceg rendeleteiből világosan látszik, hogy Huszár Péternek még mindig jó híre volt az udvar körében. Lehet különben, hogy a király és Mátyás főherceg ezúttal Báthory Zsigmond fejedelem kedvéért magasztalták Huszár Pétert.

Zsigmond fejedelem lemondásával az erdélyi zűrzavaros állapotok Huszár Pétert is magukkal ragadták. Fia: István, Zsigmonddal együtt távozott az országból. Ő maga ellenben továbbra is Erdélyben maradt, s az új fejedelmet, Báthory Endrét szolgálta. Mihály vajda eközben Erdélybe törvén, Szeben mellett megütközött az erdélyi hadakkal. E véres csatában Huszár Péter vezérszerepet játszott. Mikor az erdélyi hadsereget Mihály vajdának sikerült vissza­szorítania, s mikoron már minden veszve látszott: Huszár Péter a maga kopjás könnyűháti lovasságával a vajda oldalán küzdő magyarokra és oláhokra rontott, s azokat csakhamar szaladásra hozta. Mihály vajda mindent veszve látván, most egész erejével Huszár Péterre vetette magát. Sikerült is őt visszanyomnia. De Huszár Péter ismét rendbe hozván seregét, Barcsay András, Székely Mózes és Tahy István segítségével ismét megszalasztotta Mihály vajda hadát.

Hogy, hogy nem, e csata után az a kósza hír támadt, hogy Huszár Péter is elesett Szeben mellett. Szamosközy s mások is ezt a hamis hírt terjesztették. Bécsbe az udvarnak is azt jelentették, hogy Huszár Péter Báthory Endre csatájában elesett.

Báthory Endre meggyilkolása után, a többiekkel egyetemben, Huszár Péter is Mihály vajdához csatlakozott.

Ha hitelt adhatunk Mihály vajda emlékiratának, úgy Huszár Péter tizenháromezer főből álló sereget vezetett. Mikor azonban Huszár Péter megismerte Mihály vajda céljait, a magyarok közül az elsőnek hagyta őt ott. A kolozsvári tanácskozáson aztán azok ellen szólalt föl, akik Zsigmond fejedelem visszahívása mellett kardoskodtak. Ő ugyanis királypárti volt. Ezért aztán ott a kolozsvári gyűlésen elfogták, és vasban a dévai tömlöcbe vetették.

Különös játéka a sorsnak, hogy míg Huszár Péter a királyhoz való hűsége miatt a dévai börtönben szenvedett, addig Bécsben az udvar rebellisnek és esküszegőnek nyilvánítván őt, minden magyarországi birtokát konfiskáltatta. Persze az udvar halottnak hitte őt, s a halottnak érdemei nála már nem számítottak.

Amíg Bécsben így ítélkeztek jó Huszár Péter fölött, azalatt Básta kiszabadította őt a börtön­ből, s a király zsoldjába fogadta. Ezután ismét a harctéren találjuk őt. Mint mindig, úgy ezúttal is sikerrel küzdött a török ellen. Básta méltányolván nagy érdemeit, lugosi és karánsebesi bánnak nevezte

őt ki. Az 1602. év augusztus 9-én pedig a domokosfalvai birtokot adomá­nyozta neki. A fővezér elmondja az adománylevélben, hogy Huszár Péter főkapitány, a lugosi és a karánsebesi kerület bánja, minden alkalommal, nevének nagy dicsőségével fényes szol­gálatokat tett!

Huszár Péter ezen újabb adománynak nem sok hasznát vette. Ugyanis Székely Mózes meg­kezdvén a harcot Básta ellen, Bektás basával együtt Lugoshoz érkezett. A város lakói hozzájuk pártolván, Huszár Péter kevesed magával a várba zárkózott. Az ostromló hadak szózatot adtak a várba, s megadásra szólították a főkapitányt. Huszár Péter felelete igen rövid volt: ő élve senkinek meg nem adja a reábízott várat. Erre megkezdődött az ostrom. Az áruló városiak az ellenséget a várba vezették. Huszár Péter hősiesen küzdött, de a túlnyomó erő mégis elnyomta kisded csapatát. Ő maga rabbá esett.

Székely Mózes nem tudván, mit csináljon az ősz vitézzel, átküldte őt Bektás basának. A basa szolnoki születésű török lévén, s magyarul is jól beszélvén, nemcsak ismerte, de becsülte is a nagy

vitézt. Tehát azon mesterkedett, hogy Huszár Péter életét valahogyan megmentse. A tatár seregek azonban maguknak követelték Huszár Pétert. Aki annyi csapást mért reájok, illik, hogy az ő kezükön pusztuljon el. És körülfogták Bektás basa sátorát, s vad üvöltéssel köve­telték Huszár Pétert. Bektás basa mindent elkövetett, hogy a tatárokat lecsillapítsa, de szava a lázadóknál siketségre talált. Mikor aztán látta, hogy a saját élete is kockán forog, kiadta nekik Huszár Pétert. Vadállati üvöltéssel cipelték magukkal a nagy vitézt, hogy föláldozzák őt az istenüknek. Azt hitték, hogy az ilyen hősnek a vére győzelmet szerez nékiök is. És a tábor terén előlépett a mirza, s babonás szertartások között megölé Huszár Pétert. A kiömlő vért fölfogta és megitta. Aztán a többieknek is inniok engedett belőle. Erre Huszár Péternek fej­bőrét lenyúzták s polyvával kitömték. S mód nélkül gyönyörködtek a megölt vitéznek vértől ázott ősz hajában és összecsapzott fehér szakállában. A kitömött fejet Mechmed seraskiernak küldték, aki örömében száz aranyat adott a futárnak.

Így végződött a XVI. század egyik legnagyobb huszárjának az élete. Nem a bűne vitte romlásba, hanem Erdélyország végzete. Senkinek sem vétett, mégis vasraverve, börtönben sínylődött, száműzetésben is volt része, s a halálát igazában annak köszönhette, akinek életét ő mentette meg a szenterzsébeti csatában!

Bár nagyon rászolgált, hogy neve örök eszme és példa legyen a huszárság szívében, alig néhány év alatt teljesen elfeledték. Úgy járt, mint az eltűnt üstökös. Mivel nem világított többé, senki sem emlegette.