|
Vukics Ferenc: A tradicionális magyar harcművészet (baranta-böllön) nyomai fegyveres-, eszközös táncaink mozgásanyagában. 2/1
Vukics Ferenc 2004.12.04. 16:15
A tánc a legősibb művészet. Míg a művészetek anyagát, kifejezési készségeit az emberi kéz alkotta, addig a tánc anyaga és eszköze a harcművészetekhez hasonlóan maga az emberi test.
Vukics Ferenc: A tradicionális magyar harcművészet
(baranta-böllön)
nyomai fegyveres-, eszközös táncaink mozgásanyagában
/részlet/
A tánc és a harc kapcsolata
" Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel
A népek lelkét s nemzetek ízleteit."
Berzsenyi Dániel
Pesovár Ernő írja, hogy a táncot nemcsak kedvelő, de tánctudására büszke Berzsenyi ezen néhány sora alapvetően vázolja körül tánckultúránk arculatát, múltat idéző jegyeit és napjainkra jellemző vonásait. Azt a lényeges különbséget, amely a magyar és egyéb népek emberalkatára, lelkületére, világfelfogására, életmódjára, harci magatartására jellemző leginkább a tánc különbözősége tudja a ma emberének megmutatni. Ha valaki kétségeiben nem tud párhuzamot alkotni arra, hogy megfelelően modellezze a magyar harcművészet különbözőségét, másságát a kinai-, japán-, indiai harcművészetekhez képest, akkor a legjobb példát pontosan a tánc szolgáltatja.
Novák Ferenc a Honvéd Együttes Táncszínházának vezetője nyilatkozta jónéhány éve, amikor a nyugati kritika is magyar iskoláról kezdett beszélni, hogy : "Egy szerb, vagy görög, vagy bolgár táncot le lehet írni élő emberről is, mert ugyanazt a lépést ismétlik x-szer. Elég egyszer megfigyelni és leírni leírni azt a lépést. A magyar táncok viszont improvizatívak, az individuális előadásmód jellemzi őket. " Akkoriban a hazai néptánc- fesztiválokon is, ahol egymást követték a jobbnál jobb együttesek, a "honvédosok" megjelenése mindig megkülönböztető tapsvihart váltott ki. Már nem egyszerűen látványosságról vagy eredetiségről beszéltek hanem az ősi táncoknak valamiféle kiteljesedő újjászületéséről. A nézők valósággal megbűvölve jöttek ki ezekről az előadásokról. A táncosok magukkal ragadták őket, elfelejtették velük "nézői funkciójukat", velük dobogott a lábuk és a végén mindenkinek valami fergeteges jókedve kerekedett. Olyasmit érintettek meg, amit sokan és sokféleképpen keresünk a mai világban. Ezeken az előadásokon találkozhatott az ember "eredő önmagával ".
A magyar harcművészet, a harci szemlélet pontosan azon jegyeiben egyedi és különböző a világban látványosan tért hódító japán-, kínai harci stílusoktól , mint ahogy a magyar népi hagyományokat magában hordozó táncok különböznek ezen keleti népek tradicionális táncaitól.
A tánc a legősibb művészet. Míg a művészetek anyagát, kifejezési készségeit az emberi kéz alkotta, addig a tánc anyaga és eszköze a harcművészetekhez hasonlóan maga az emberi test. Minthogy az emberi test maga nem változott, könnyebben és épebben maradhattak meg benne az ősi kultúrák emlékei, s már-már elvesztettnek hitt értékei. A tánc az ember kutatásának egyik legarchaikusabb forrása. A ma emberének szemléletével szinte megmagyarázhatatlan a létrejötte, s tapasztalhatjuk, hogy a tánc és zene művelésének virtuóz változataiban képesek az ember legbelsőbb természetét megmutatni. Ez a legbelsőbb természet mutatja meg számunkra a népek arculatai közötti valódi elkülönülést. A több ezer év alatt ugyanazon népcsoportokra rárakódott anyagi-, szellemi-, érzelmi ismeretanyag ebben a természetben mutatja meg az " örökké keresett arcokat".
A tánc és a harc hasonló testi és lelki mélységeket mozgat meg. Állandó kapcsolatuk végigkísérhető a történelem minden népénél. Az ősemberek vadászat előtti varázsszertartása ugyanúgy harci mozgásanyagot megörökítő tánc volt, mint a későbbi hajdútánc. A tánccal a lélek olyan tartalma jut kifejezésre, aminek megjelenítésére, közvetítésére a nyelv nem alkalmas. Van tehát a léleknek egy olyan tartalma amely csak a tánccal és a hozzá szervesen kapcsolódó harccal jeleníthető meg. A harcos mozgása valójában egy " belső tánc", amely az egyén és külső világ kapcsolatát, reagálási módozatait mutatja be. Ugyanúgy a test és a lélek teljes harmóniájára törekszik. Az "megmaradás magabiztosságával ",s a halál életbe való szerves beépítésével ajándékozza meg művelőit. Az életnek olyan szintjeit lehet itt megélni, amelyekkel máshol sohasem találkozhatunk.
Őseink mindennapos tevékenységeiben is megélhették ezeket a szinteket. A tánc és a harc együttes kutatásával a nyomába eredhetünk elrejtett önmagunknak is. A tánc és a harc képes filozofikus gondolatok kifejezésére, nyelvek feletti kommunikációra.
A " magyaros virtus", a nyugati írók által "félelmesen vad, ragadozós kegyetlen" harci magatartásban és a belőle kialakult, a férfitáncok által meghatározott virtuóz előadású táncainkban olyan lelkületet tükröznek az utódok felé, amit a történelem folyamán igyekeztek velünk feledtetni, s szégyenletes formában feltüntetni. Pesovár Ferenc szerint törvényszerű, hogy egy-egy nép a saját folklórjára fejlődésének különböző szakaszain figyel fel.
Először a nemzetté válás időszakában -a romantika szemléletének megfelelően-, majd amikor a fokozódó gazdasági és társadalmi átalakulás és modern életritmus következtében a folklór eltűnőben van. a kelet-európai népeknél, így nálunk, a magyaroknál is, az első fázis nagyjából a XXIII. század végére tehető, míg a második szakaszt nagyjából a századforduló óta különböző időpontok jelzik. Az utóbbi folyamat még tart, hiszen a folklór fokozatosan szorul a háttérbe, bár egyes népcsoportoknál bizonyos mértékig a mai napig él. A magyar társadalomban a modern életforma gyorsabban terjedt el, s emiatt a tánckutatásban is legtöbbször az 1900-1960 közötti kutatómunkára kell alapozniuk. Ennek a kutatómunkának köszönhetően majdhogynem pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy hogyan táncolt a XIX. század közepén élt magyar lakosság, hiszen az idősebb "adatszolgáltatók" már éltek ebben az időben. Szerencsés jelenség, hogy az magyar néptánciskola egyik legjellemzőbb ismertetőjegye, hogy nem csak koreográfia-, hanem kutatási módszertannal is párosul. Az ötvenes évek végére kialakult, hogy ki az, aki a néptáncgyűjtők közül a színpad felé orientálódik, és ki az, aki a tudománynál marad. Állandó széthúzásainkban egyedi jelenség, hogy ebből a szétválásból nem lett két külön társaság, hanem ugyanannak a csoportosulásnak a két oldala.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…